A mézeskalács elkészítése és közös dekorálása hasonló hagyományoknak örvend, mint hazánkban a bejgli jelenléte a karácsonyi asztalon. Eredetileg azonban egészen más célokat szolgált a kis sütemény.

Még a cukor elterjedése előtt, a méz volt az egyetlen, s gyakorlatilag pótolhatatlan édesítőszer, így nagy becsben tartották az abból készült ételeket is. Ahogy a múltban oly sokszor, a méz használatát is körülölelte a miszticizmus. Az ókori görögök a halottak szájába rakták a mézes süteményt, ezzel kiengesztelve az alvilág őrét, Cerberust. Püthagorasz – itthon, helytelenül Pitagoraszként ismerjük – élő állat helyett állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Nem meglepő, hogy az aquincumi ásatások során is találtak mézeskalács sütéséhez használt cserépformákat.

Európai feljegyzések szerint 1368-ban, Bécsben már név szerint említik a mézeskalácsot, mely királyi csemegének számított. Nehéz megmondani pontosan, hogy a mézeskalács készítés nyugatról érkezett hozzánk, vagy köszönhetően annak, hogy igazi méhész nemzetnek számítunk már előtte is jelen volt az országban. Biztos azonban, hogy konkurencia híján, a mézeskalács több ezeréves múlttal rendelkezik a különböző kultúrákban. Kiemelt státuszát részben ennek, részben pedig borsos árának köszönheti.

Népszerűsége az egyszerűségében is rejlik. Négy alapvető összetevője a liszt, a porcukor, a méz és a tojás. Ezen felül a fűszerezésnek köszönhetően kapja meg jellegzetes „karácsony ízét”. A tésztát alaposan összegyúrva, majd hűvös helyen pihentetve kapjuk meg a tökéletes alapot, végül pedig lapítás után, formázással készülnek el a sütemények.

A sütemény díszítésének eredete Nürnberghez köthető, ahol a 16/17. században kezdték formázni a süteményeket. A díszítés során már csak a fantáziánk szabhat határt a kreálmányainknak. A legkülönlegesebb karácsonyi mézeskalácsokat rendszerint versenyeztetik a tehetséges kezű mézeskalács készítők, így a karácsonyi vásárokon általában belefuthatunk egy-egy túldekorált mézeskalács kuckóba, vagy sokkal inkább palotába.